Talponálló a Vénusznál

Billy "Sir" Johnson

2019. április 21. - aranykoporso

1.

Billy "Sir" Johnson.

Háromszáznyolcvanhat éves.

Poszthumán.

Billy Sir Johnson története valamikor nagyon régen kezdődött. Emberi ésszel szinte felfoghatatlanul régen. Igaz, manapság a százat megélni, nem olyan nehéz, de a háromszáz, még most is igazán szép teljesítmény. Csak egy-két emberről hírlik, az egyik valami szektavezér, aki a Naprendszer peremén bujkál - a becslések szerint legalább kétszázmillió követőjével együtt - egy hatalmas űrpoliszban, illetve ott vannak a Földön az Anyák, akik közül még akad olyan, aki kétezer előtt született, viszont most velük nem foglalkozunk.

A hivatalos orvosi meghatározás szerint Billy Sir Johnson a poszthumán alfajba sorolandó. Erre a magyarázat a következő: Az ismert humán társadalom legnagyobb részét kitevő faj, - a tudományos közeg fantáziájának hiánya miatt - a "Homo sapiens sapiens sapiens" , rövidítve a "Homo 3 sapiens", azonban Billy Sir Johnson nemes egyszerűséggel nem besorolható a "Homo 3 sapiens" alfajba. Az orvostudomány kisebb válságot élt át, amikor Billy Sir Johnson leletei először napvilágot láttak - máig nem tudni miként kerültek nyilvánosságra. Végül a hónapokon át tartó heves viták eredményeként, az adatbázisok egy új alfajjal gazdagodtak, ami a "Post hominem" nevet kapta, magyarul poszthumán.

A nagy hírverést követően, minden boldog és boldogtalan ki akarta deríteni, ki is ő valójában, de senkinek sem sikerült. Eltűnt. Többé nem halott róla senki. Manapság már csak pletykák keringenek, sőt egyesek még a létezését is megkérdőjelezték. Az egész poszthumán dolog, pedig a múlt egyik ostobaságaként lett elkönyvelve. Én is pontosan ezt hittem, egészen a mai napig, ugyanis ma találkoztam Billy Sir Johnsonnal.

Délelőtt a Vénuszon jártam, dolgom végeztével beültem a űrhajómba, és elindultam vissza a Földre. Mielőtt a Barátság-Vonalat elértem volna, észrevettem valamit. Egészen furcsa építmény volt, még soha nem láttam ehhez foghatót, a kíváncsiságom felülkerekedett minden elhatározásomon, így hát gondoltam megnézem közelebbről. Perceken belül nyilvánvalóvá vált, hogy ez bizony egy talponálló, mégpedig a tákolmány külsejére felfestett szeszek márkájából. Miután a zsilipek kinyíltak, egy szűk kis helyiség tárult a szemem elé, illetve Billy Sir Johnson teljes életnagyságban, igaz ekkor még a halvány fogalmam sem volt arról, hogy az ember aki előttem áll Billy Sir Johnson. A pult mögött matatott. Már néztem egy ideje, amikor abbahagyta, felnézett és elmosolyodott, majd mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, így szólt hozzám:

- Ne haragudjon, hogy ezt így hirtelen, de meg fogok halni.

2.

Billy Sir Johnsonon az idő nem látszik, mintha a vasfog beletört volna, a barátságos tekintetű emberbe. Őszintén bevallom, hogy az a nyugodtság amivel kijelentette, minden kétséget kizáróan elhitette velem, hogy ez az ember tényleg meg fog halni. Ezután sikerült tisztáznunk, hogy annyira nem sürgős a dolog, nem tudja pontosan, hogy mennyi, de több ideje lesz, mint amennyi szükséges. Eközben derült ki az is, hogy körülbelül egy héttel ezelőtt, a vénuszi Kormányhivatal várótermében, amikor sorra került és felállt a kényelmes fotelből, hogy az ügyintéző ablakhoz fáradjon, megmagyarázhatatlan súly nehezedett a hátára.

- Nagyon rég éreztem hasonlót és ha az emlékezetem nem csal meg, akkor ez csak azt jelentheti, hogy meg fogok halni. - állapította meg, én pedig tudomásul véve kortyoltam egyet az időközben kezembe került Vatama molypárlatból, aminek a híres sárga molyalakú emblémája kint is fel volt festve.

- Fred Schulz. - mutatkoztam be és nyújtottam a kezem.

- Billy Johnson. - szorított vissza, meglehetősen erősen egy haldoklóhoz képest. Itt kezdett először valami derengeni, ez a név ismerős, gondoltam magamban.

- Mióta dolgozik itt? - érdeklődtem felszabadultan, valamiért az ember egyből megbízik benne, mintha az emberi jellem minden hanyagsága, ami megbízhatatlanná teszi, hiányozna belőle.

- Ha jól számolom lassan százkilencven éve. - Ebben a pillanatban ugrott be. Billy Sir Johnson a poszthumán. Aki ma már csak legenda, akiről annak idején az orvosi leleten és a millió feltételezésen kívül semmit sem lehetett tudni. Lassan felemeltem a tekintetemet, de ahogy sejtettem, ő már tudta, hogy rájöttem. Ha lehet, még kedvesebben és enyhén szabadkozva mosolygott rám.

- Igen, én lennék. - mondta. Csak a poharamat toltam oda, ő egyből töltött még egy felesnyit. Lehúztam, a poharat odacsaptam a pulthoz. A fejemmel csak biccentettem, újratöltött és ez még legalább négyszer lejátszódott, ha jól emlékszem.

3.

Pár órával később keltem. a pulton aludtam el, igaz a lábaimat nem éreztem, az üres pohár még a kezembe volt. Billy Johnson még mindig ott állt a pult mögött. Megint matatott valamit. A szemem újra lecsukódott, ilyen a molypárlat, többször hat...

Megint eltelhetett legalább egy óra, a pohár még mindig a kezemben volt. Újra a matatás. A lábaim mint két kő tömb, amikre rárakták a törzsemet, de legalább a derekamtól felfelé már tudtam mozogni. A kezeimmel fel tudtam támasztani magamat. A pult mögé pont nem láttam be, Billy Johnson rám se pillantott, csak koncentráltan matatott tovább. A pult végében volt egy kis kör alakú ablak. A Vénusz vöröses korongja kiszelte a Föld egy részét. Látszott a Barátság-Vonal halvány csíkja is.

A talponálló belseje nem volt kimondottan túldíszítve. A pult mögött a falon a fémtartókban sorakoztak a szeszek, volt ott egy ajtó is. A falon körbe egy könyöklő pult futott. A lámpák sárgás fényt árasztottak, sokkal jobban kedveltem, mint a kékes, vagy seszínű fényeket, minden túlságosan sterilnek hatott tőlük. A főpult fából készült, ez se túl gyakori mostanság. Billy Johnson rám nézett.

- Minden rendben? - kérdezte.

Bólintottam.

- Ne haragudjon, hogy zavarom, de lenne egy kérdésem. Mint mondtam, van pár dolog amit mindenképpen el kell intéznem, mielőtt meghalok. Sajnos, az elmúlt pár évtizedben nem igazán tartottam magam naprakészen, szinte semmilyen fronton...

- Kéne egy kis segítség? - mosolyodtam el.

- Pontosan. - mosolygott vissza.

- Gyilkosság, emberrablás, kínzás? - érdeklődtem. Nevetve csitított, hogy szó sincs semmi ilyesmiről. Pusztán egy kísérőre van szüksége, aki segíteni tud neki, hogy eligazodjon a következő időben.

- ... és hát én magára gondoltam, persze csak ha van kedve. - Nem jellemző rám az izgatottság, de most rendesen kirázott a hideg.

- Rám? Égjek el a napban, hogy a fenébe ne. - és hirtelen visszatért az élet a lábamba.